Családfelállítás Bert Hellinger szerint: hogyan és kinek segíthet?

A Bert Hellinger-féle családfelállítás mint terápiás módszer néhány éve virágkorát éli. Sok ezer ember állítja fel eredet- és jelenlegi családját, hogy felismerje lelki vagy testi panaszainak ...
A Bert Hellinger-féle családfelállítás mint terápiás módszer néhány éve virágkorát éli. Sok ezer ember állítja fel eredet- és jelenlegi családját, hogy felismerje lelki vagy testi panaszainak okát. Az átlagos családfelállítás programja viszonylag egyszerűen leírható. A felállító röviden elmondja problémáját, és a szemináriumi csoportból kiválaszt embereket, akik a családja fontos tagjait képviselik a foglalkozás során, majd elosztja őket a teremben.
A képviselők spontán beszámolnak a segítségre szoruló családjáról érzett észleléseikről. A képviselők egyike magát a segítséget kérő személyt jeleníti meg.
A programmal bárki foglalkozhat, mert Hellinger azt állítja, ő nem feltalálta, csak felfedezte a módszert. Ennek a tiszteletre méltó hozzáállásnak azonban az a veszélye, hogy nincsenek minőségi normák, és senki nem ellenőrzi a családfelállítást kínálók tevékenységét. Vannak közöttük orvosok, pszichoterapeuták, de hobbipszichológusok is. Pedig az ilyen szemináriumokon rengeteg könny folyik, olyan érzelmek szabadulnak fel, amelyekkel tovább kellene foglalkozni.
Az eljárás névadója, Bert Hellinger 1925-ben született, és filozófiát, teológiát és pedagógiát hallgatott az egyetemen. Katolikus papként és iskolaigazgatóként Dél-Afrikában élt, ahol figyelme a pszichoterápia felé fordult. Nevét módszere tette ismertté, amely módszert azonban - a pszichoterápia és az ezoterika között lebegve - sok kritika éri. Elsősorban arra szolgál, hogy a páciens nyomára jusson a családban addig eltitkolt dolgoknak, amelyek öntudatlanul kiváltó okai saját testi-lelki bajainak. Ilyen rejtett vagy elfelejtett családi dolgok például tragikus halálesetek, vetélések, valamelyik családtag szégyellnivaló politikai múltja, félrelépések, törvényen kívül született gyerekek stb. márpedig mindezek a tényezők a család rendszeréhez tartoznak, és ha fátyol borul rájuk, súlyos bűntudattal terhelik meg az érintetteket. A családfelállítás célja, hogy az adott ember megmagyarázhatatlan érzéseit visszajuttassa oda, ahová tartoznak, hiszen nem minden érzésünk a miénk.
A szeminárium során a páciens maga osztja be, melyik családtagokat akarja megjeleníttetni, és azok milyen szerepet játszanak a családban. A terapeuta mindig a jelenlegi családdal kezdi a munkát. Már ez is árulkodó: egészen más a helyzet, ha egy nő külön csoportba állítja magát és a gyerekeit, mint a férjét, mint ha férj és feleség közösen áll szemben a gyerekek csoportjával. A munka során a szakember nagyon gyorsan rengeteg információt kap a családi viszonyok tudattalan struktúrájáról.
A problémákra visszatérő minták utalnak, például hiányzik valaki. A páciens ugyanis általában valamilyen rendszer szerint állítja fel a családtagokat, például körben, de néha úgy helyezi el őket, mintha a tévé előtt ülnének, azaz egy képzeletbeli fókusz körül. Ám ahol a tévének kellene állnia, ott nincs senki. Ilyenkor a terapeuta rákérdez, és kiderül, onnan valóban hiányzik egy családtag. Természetesen nem kell mindenkit ábrázolni, főleg, ha nagy a család, de a fontos személyeket igen. Az emberek különféle problémák miatt kérik a terapeuta segítségét, például meddőség vagy depresszió miatt. A családi anamnézis során az elpirulás, a verejtékezés, a remegő hang árulkodik arról, ha fontos személyről van szó. Nagyon fontos azonban a nonverbális kommunikáció is.
Bár első hallásra hihetetlennek tűnik, a családtagok képviselőiül kiválasztott személyek rengeteg hasznos és valódi információval szolgálnak a számukra egyébként tökéletesen ismeretlen személyekről. Kétféle érzést észlelnek: egy közelit és egy mélyet, de valamennyi, a körbe bevont ember megérzi ezeket. Ha mondjuk anyának választják ki őt, egészen mást érzékel, ha a gyerekei körébe helyezik, mint ha háttal nekik, távol tőlük. Ennél nehezebb megérteni, hogyan lehetséges, hogy az általa képviselt személy érzelmi világába is belehelyezkedik. Ám ez is megtörténik, és olyan információk kerülnek napvilágra, amelyről az illető tulajdonképpen nem tudhatott: például a nagypapa szerepe jut neki, és elmondja, hogy bénának érzi a lábát, a családfelállító páciens pedig - aki tehát az illetőt nagypapának választotta - elárulja, hogy a nagypapa lába valóban megsebesült a háborúban.
Ez a jelenség nagyon spirituálisan hangzik, de a valóságban mégis működik - hogy miért, arra az egyik lehetséges magyarázatot az angol biológus, Rupert Sheldrake adta meg (l. keretes írásunkat). A szakemberek szerint az emberek lelki szenvedéseinek alapvetően háromféle oka lehet: vagy a gyerekkorukban éri őket valamiféle trauma, vagy ha valamilyen titok nehezedik rájuk, vagy ha felnőttkorukban esnek áldozatul valamilyen megmagyarázhatatlan szerencsétlenségnek. Ám bármi is történt a múltban, nem lehet folyton ezen merengeni, a legfontosabb kérdés, mit lehet a helyzettel kezdeni. A megoldás, a kibékülés, a megbocsátás keresésére (és megtalálására) ad módot a családfelállítás, amelyet egyébként más közösségek, például munkahelyek, iskolák, sőt egész etnika csoportok esetében is lehet alkalmazni.
Sheldrake morfikus mezői
A brit tudós, Rupert Sheldrake a morfikus mezőkről szóló tanításaival harcot hirdetett a klasszikus természettudomány ellen. Elmélete szerint az olyan ismert erőterek mellett, mint a gravitációs vagy az elektromágneses mezők, úgynevezett morfikus mezők is léteznek: ezek a láthatatlanul szerveződő struktúrák időtől és tértől függetlenül alakképződési és magatartásmintákat stimulálnak. A morfikus mezők a természet emlékezetét jelenítik meg. Ezeknek a mezőknek köszönhető például, hogy a termeszek bonyolult várakat tudnak építeni. Minden élőlény rendelkezik ezzel az archaikus emlékezettel, a morfikus rezgés segítségével információk cserélhetők és adhatók át.
A biológus ilyen irányú érdeklődése akkor ébredt fel, amikor a növények törzsfejlődését tanulmányozta a Cambridge-i Egyetemen. Hogyan fejlődnek ki a növények az egyszerű csírából a maguk jellegzetes formájába? Bár minden morfogenézis genetikailag be van programozva, a test minden sejtje ugyanazt a gént tartalmazza. A szem sejtjei ugyanúgy, mint a máj, a kar vagy a láb sejtjei. Sheldrake feltette a kérdést: ha minden sejt ugyanúgy van beprogramozva, miért fejlődnek annyira eltérő irányba? Széles körű kutatásai nyomán arra a nézetre jutott, hogy a fejlődő szervezeteket mezők formálják, az úgynevezett morfogenetikus mezők. Ezek a mezők egy nagyobb családjának, az úgynevezett morfikus mezőknek a részei. Ez utóbbiak alatt olyan befolyásoló területeket ért, amelyek köré szerveződnek az általuk befolyásolt rendszerek. A piócamező például a növekvő piócaembrión belül befolyásolja a sejteket és szöveteket, és a faj jellegzetes formájának kifejlődéséhez vezet.
Ami a piócánál vagy a csigánál működik, az Sheldrake szerint vonatkozik azokra a szociális mezőkre is, amelyek egy szociális csoporton belül szervezik és koordinálják az egyének magatartását. Ilyen például az az alakzat, amelyben egyes madarak repülnek. Minden egyes morfikus rendszer, például egy zsiráfembrió, hasonló szervezetek sokaságához kapcsolódik, ebben az esetben például a zsiráfősökhöz. Ilyen módon minden egyes zsiráf fajának egy kollektív vagy egyesült emlékezetéhez nyúlik vissza, és járul hozzá a maga részéről. Az emberek esetében ilyenkor beszélünk arról a kollektív tudatról, amelyet C. G. Jung „kollektív tudattalannak” nevezett.
Sheldrake számos példát is talált, amelyek elmélete szerint a kollektív emlékezet mellett szólnak. Az egyik példája szerint ötven évvel ezelőtt senki nem tudta volna elképzelni, hogy szögesdróttal kerítse körül a lovak kifutóját, mert a megvadult lovak egyenesen nekifutottak volna és megsebezték volna magukat. Márpedig a lovaknál a kis sebek is veszélyesek, mert légylárvák telepednek meg bennük. Az elmúlt ötven év során azonban - legalábbis Sheldrake szerint - a lovak megtanulták, hogy ne menjenek a szögesdrót közelébe, még a csikók is ritkán futnak oda. A tudós tehát arra a következtetésre jutott, hogy az egész faj kifejlesztett egy újfajta szorongást. A szakember másik példája az amerikai Nyugat ranchairól származik. A szarvasmarhát már nem valódi, vasból készült rácsokkal tartják távol az úttól, hanem csak a rácsot utánzó, festett csíkokkal. A festett változat mégis ugyanolyan jól funkcionál, mint a valódi, még olyan állatok esetében is, akik a valódival soha nem találkoztak.
Sheldrake ezt az elméletet átviszi az emberre is. Végkövetkeztetése az, hogy ha valóban léteznek morfikus mezők, akkor a tudatunk nem csak a mi, saját agyunkhoz kötődik, hanem összeköttetésben áll más lényekkel és a környezetünkkel. Ez pedig egy kis lépés a családfelállítás felé vezető úton: a kiválasztottak talán valóban képesek megragadni egyfajta emlékezetmezőt, és ezzel érzékelni a valódi családtagok érzéseit.

- emel -
(Természetgyógyász Magazin)