Elfelejtettünk emlékezni és gyászolni is talán! - Szökendi Attila

Az emlékezés hidat ver a jelen és a múlt közé.

A gyökerek táplálják a fát növekedésében a jövő felé, való mozgásában, élni akarásában.
Szerintem a személyes, családi múltunkhoz való viszonyunk-iszonyunk meghatározhatja a jövőnkhöz való kapcsolatunkat.

Olyan egyszerűnek látszó lelki folyamatokra gondolok, mint a családi veszteségek feldolgozása. Ha valakit megszerettünk: a távozásának, szakításnak, szabad fájni. A fájdalom arányban áll a lelki kötés a kötödés erősségével.

A halottra mondják szegény elment, de én azt gondolom, hogy az itt maradottakért kell jobban aggódni. A tovább élők viselik a terheket. Teher itt azt jelenti, hogy a halál tényébe bele kell nyugodni és el kell fogadni, mint az élet részét. Különösen nehéz ez a folyamat, ha váratlanul történik, egy balesetben, korai életszakaszban és nem sikerült elbúcsúzni.

Lelkigondozói látóteremben magas arányban látok elakadt gyászfolyamatokat. Elakadásnak itt a fájdalom természetes mozgásának, folyamatának rendellenességét értem. Félünk a fájdalomtól és védjük magunkat. Pedig csak a fájdalmon keresztül vezet az út valamiért.
Az idő a sokk fázisában állni látszik, de nem marad mindig ugyanaz.

Kevesen veszik komolyan, ha a partner kapcsolat megszakad a kötödésnek, annak el kell fájni. Egyfajta gyász ez is, és időt kell adni hozzá a léleknek. A távozott partner emlékét tisztelni kell, mert a következő társ, erre az alapra kapcsolódik majd. A nagy családi lélek album mindig emlékezni fog rá. A sztárokról, mint görög istenekről olvasott álmoknak, kevés élhető része van.

A felvilágosult emberi viselkedés fél a halottól és haláltól. Távolodik tőle és kerüli még a témáját is. A halottakhoz való problémás kapcsolat meghatározhatja az élők életvitelét. Aki elment nyugodjék békében, a túlélők pedig ebbe belenyugodva egyfajta lelki tisztelettel viszonyuljanak az emlékhez. A gyász komoly lelki munka, melyet nem lehet letagadni, akciósan megspórolni és kisajátítani sem.

A felgyorsult világunkban, hol van már az, hogy a vérrokonság egy asztalnál ül és beszélget. Ha beszélget gyakran kerüli a halállal kapcsolatos témát. Korunkban ez a téma idegen lett, egyszerűen kizárta a társadalom a korház falai közé. Így is jöttünk a világra és megyünk is belőle.

A gyász lefolyásának saját törvényei vannak és nem gyorsítható meg és nem irányítható. A gyászoló lelke élet-halál mezsgyéjén /határán/ lebeg. Ezt a megkülönböztetett érzetet a hagyományokban a fekete ruha jelölte, gyász évvel és rítusokkal karöltve, védte a sérült lelkű embert. A halál ténye egyfajta vákuumot teremt az élők között, melynek szívó hatása van. Ez a halál-öszön jelenik meg az életuntságtól kezdve, szenvedély betegségekben, extrém sportok őrületbe vitt penge élen való táncolásban is megjelenhet.

A sirató asszonyt sem érti ez a kor, pedig a lelki feldolgozást hivatott elindítani.
Nagyon káros nézet, hogy a halottból szentet, érinthetetlent csinálnak az érzéseiktől elvágott emberek. Aki meghalt, ember volt, mi sem bizonyítja jobban és neki is volt szerethető és elviselt oldala, cselekedetei.

A lélektan szakirodalma gyász fázisairól beszél, mely a sokktól a belenyugvásig ível. Lényeges, hogy fájdalmat ki tudjuk fejezni, harag formájában is, és merjünk perelni, dühösek lenni, mielőtt belenyugodnánk a történtekbe.
A halál és a sors nagyobb erők az embernél, ha nem lenne nem jönnének új generációk sem.

Emléket állítani az élőknek kell. Jelet kell tenni, hogy tiszteljük az előttünk járt embereket. A sorsukba sem látunk bele, hogy mi miért történt velük. Valamiért az úgy volt kerek ahogy sikerült. Az ítélet, kiközösítés egyfajta kötést teremt és ismétlődni tud öntudatlanul a következő generációkban.
A tiszteletteljes emlékezésben nagy erő van.

Attila-György