HunHír.Hu

A Magyarok Világszövetsége és a Fráter György Alapítvány megrendülten tudatja, hogy 2008. december 15-én, hajnali két órakor Budapesten, az Országos Baleseti Kórházban elhunyt Árva Vince atya pálos szerzetes.

Tekintse meg képtárunkat!

A kommunizmus évtizedeiben betiltott Pálos Rend életben tartásában meghatározó szerepet játszó Árva Vince atya idén fejezte be az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend alapítója, esztergomi Boldog Özséb szentté avatási dokumentációját, amely feladat elvégzésével 1985-ben bízta meg őt Magyarország akkori bíborosa, Lékai László. Halála egy nappal a Pálos Rend teljes körű pápai jóváhagyásának 700. évfordulója után következett be. Ezen a napon, 2008. december 13-án a Magyarok Világszövetsége Pálos emléknapot szervezett, amelynek keretében Árva Vince atyának Boldog Özséb szent életéről kellett volna előadást tartania. Kényszerű távollétében, akaratának megfelelően, munkatársai átadták a Magyarok Világszövetségének az általa 23 éves munkával összeállított, Boldog Özséb szentté avatását szolgáló köteteket, szám szerint tizenhetet.

Árva Vince atya közel egy hónappal ezelőtt, Csíksomlyón tartózkodva a fürdőszobában megcsúszott és elesett, nyakcsigolyatörést szenvedve. Bár három héttel ezelőtt sikeres, akkor életmentőnek tűnő műtétet hajtottak végre rajta Marosvásárhelyen, tüdejének működése nem indult újra, és ezért mesterséges lélegeztetésre szorult. Pár nappal korábban átszállították Budapestre, de állapota fokozatosan romlott, visszafordíthatatlanná vált.

Árva Vince atyát sokan gyászolják a világ magyar közösségeiben.

A Magyarok Világszövetsége és a Fráter György Alapítvány saját halottjának tekinti Árva Vince atyát.

Árva Vince atya: A Pálos rend története

Körülbelül talán egy hét kéne, hogy elmondjam mindazt, amit nagyon jó lenne, ha Magyarország népe ismerne. A középkori jövendölés szerint „van Pálos rend, van Magyarország, nincs Pálos rend, nincs Magyarország.

Pázmány Péter nagyon komolyan vette ezt, s egy gyönyörű, barokk-cikornyás, négy-öt soros mondatba foglalta össze. Számára a Pálosok voltak a legfontosabbak. A török világ után talpra állította őket, csak nyolc kolostoruk vészelte át ezeket az időket. Sajnos meg kell mondanom, hogy azok nagy részét nem a török rombolta le, hanem a különböző vallási villongásokban egymást irtották a magyarok, az egyik így hitte Jézus Krisztust, a másik úgy vetett keresztet. Remélem, ezek az idők hamarosan végleg el fognak múlni, mert nekünk, magyaroknak a mai világ rendkívül kemény kihívást tartogat: lenni vagy nem lenni, maradni vagy elpusztulni.

Én 16 éves koromtól papnak készültem. Jó édesanyám, aki székely volt, hat éves koromban eltávozott közülünk, kilenc éves koromban pedig édesapám, aki keménynyakú kun kapitány fia volt. Én e kettőből ötvöződtem: keményfejű, kitartó székely. Édesanyámnak már a húszas évek végén, harmincas évek elején egy isten háta mögötti kis faluban varrógépe volt, és egy vallásos folyóiratot járatott. Ő volt a falu tudósa. Tehát én ilyen háttérrel léptem a világba. Mióta az eszemet tudom, pap akartam lenni.

Tizenhat éves koromban hazamentem nyári szünetben nagynénémhez, ahol fönt aludtunk a padláson a szénában. Valamikor hajnal tájban egyszer csak felébredtem, kinéztem az ég felé, és egy csodálatosan szép, ragyogó keresztet láttam közeledni. Tiltakoztam: „Uram, nem, nem fogadom el! Nem kell, add másnak!" Aztán ezt el is felejtettem, később, életemnek egy bizonyos szakaszán eszembe jutott.

Másodéves teológushallgató voltam, amikor szintén egy csodálatos dolog történt. Akkor még azt mondtam: „Uram, ezt ne tedd, nem bírom, inkább add vissza a keresztet!" Meg is kaptam. Hamarosan elvittek katonának, keményen végigcsináltam a két évet. Negyedikes gimnazista voltam akkor, október 12-ére szólt a behívóm. Pápa mellett, Marcaliban kötöttem ki. Az akkori honvédelmi miniszternek írtam, hogy kispapjelölt vagyok, szereljenek le, mert le kell érettségiznem. Megengedték, hogy minden másnap bejárjak a Pápai Református Gimnáziumba. Nagyon hálás vagyok ennek az iskolának, mert igazi magyar testvériséggel fogadtak, szállást adtak, segítettek, és átmentem az érettségin. November 12-én Esztergomban megkezdhettem a teológiai tanulmányaimat. Ott '56-ban nem sokat csináltam, de az eredmény az lett, hogy azonnal kitettek februárban. Nagynénémékhez mentem Pestre, akiket '56 előtt megfenyegettek, ha be mernek fogadni engem, akkor megnézhetik a munkahelyüket. A központi szemináriumban voltam egy fél évig. Pendely Mihály püspök úr szinte összetett kézzel könyörgött, hogy maradjak ott, és ledoktorálhatok. Bennem az a rögeszme élt, amit Mindszenthy bíboros mondott: „Nem doktorálok, anélkül is lehetek püspök."

Az volt a szerencsém, hogy visszakértem magam Esztergomba, mert szeptemberben a központi szemináriumból nyolcvan kispapot kirúgtak, öten maradtak. Elég volt az egyszeri eltávolítás, így Esztergomban is szépen befejeztem.

Közben a katonaságtól egy pálos testvérrel, aki nem volt pap, csak teológus, elkezdtük szövögetni a terveinket. Javaslatomra elkezdtük megszervezni a titkos Pálos rendet. Most már beszélhetek erről, úgyis tudta az ÁVO. Azóta a papírt is megkaptam, hogy valóban figyeltek. Én megelőztem őket: Két évvel ezelőtt kértem a Történeti Hivatalt, hogy mutassák meg, mi rosszat tettem, hiszen engem állandóan üldöznek, az életemre törnek. Kiderült, hogy nincs semmi bűnöm.

Volt egy pálos atya, Pál atya, egy döbbenetesen jólelkű pap, meg egy másik testvér. 1961-ben letartóztatták őket. Ezekben a jegyzőkönyvekben egy tanú rólam nyilatkozott, a neve ki volt húzva. (Persze én a szöveg alapján rájöttem, ki volt az.) Azt mondta, hogy Árva Vince kijelentette előtte, hogy többet nem foglalkozik a pálosokkal, hanem csak a történelemmel. Megmutatta, milyen drága történelmi könyveket vásárolok, és már ebből áll az életem. Tehát ennek köszönhetően megúsztam.

Mint mondtam, Esztergomban voltam káplán, akkor volt a nagy letartóztatás. Esztergom minden plébániáján házkutatást végeztek, csak nálunk nem. Nagy félelmet keltett bennem, hogyhogy engem nem kutattak át. Aztán beállított egy részeg ember a plébániára, aki azt mondta: „Tisztelendő úr! Legyen jó ezután is, ne törődjön semmivel."

'64-ben először jártam Csesztovában, hogy egyházilag nem, de államilag illegális működésünket ott is jóváhagyassam. Rómából már volt meghatalmazásom, Csesztova írásba adta, hogy én vagyok magyarországi tartományfőnök, és mindenhez van jogom: fogadalmaztathatok, feloldozhatok. (Rendkívüli állapotokban az egyház hihetetlenül rugalmas tud lenni.)

Nagyon nagy szeretettel voltam a lengyelek iránt. Minden nyáron 2-3 hetet ott töltöttem a pálos testvéreimmel, akik plébánosok, káplánok voltak. Bejártuk fél Lengyelországot.

'87 nyarán szintén ott voltunk. Egyszer csak megszólalt a kolostor harangja, és minden pálos elindult a templomába. Én akkor már sejtettem, mi a helyzet. Én tudtam egyedül jól latinul. Ahogy bementünk a kolostor kápolnájába, végigvonult a csesztovai püspök, fölállt az oltár elé, és elővett egy dekrétumot. Ez egy pápai dekrétum volt, amely az akkori generálist azonnali hatállyal megfosztotta a tisztségétől, és ideiglenesen a csesztovai püspök lett a rend kormányzója. Nem mertem elmondani a többieknek, hogy mi történt. Bennem az munkált, hogy össze kell tartani a csapatot akkor is, ha nem a legkitűnőbbek, ha hibáznak is, csak végigvinni, csak továbbadni. Ugyanis amikor elkezdtem, az a hír járta Mindszenthyvel kapcsolatban, hogy négy hónap múlva oroszok nem lesznek Magyarországon. Fiatalemberként azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb hazugság. A török is itt volt 150 évig, az oroszok is itt maradnak legalább 50-100 évig. Tehát a Pálos rend Magyarországon nem szűnhet meg, mert olyan borzalmas nehéz volt visszahozni Lengyelországból, hogy ezt még egyszer nem tudjuk megismételni.

Miután a sziklából kitettek, levéltári kutatást végeztem - 3000 A4-es fénymásolt oldalam van - arról a közel 25 éves levelezésről, amelyet Zichy Gyula kalocsai érsek folytatott a lengyelekkel arról, milyen módon lehetne a Pálos rendet visszaállítani. '33-ban végre beleegyeztek. Miért? Mert már akkor érezni lehetett a háború szelét. A világ tudta, és a lengyelek is, hogy a háborút Németország és Oroszország kezdi el, és a felvonulási térvonal Lengyelország lesz. A pálosok azt is érezték, hogy Hitler első dolga lesz Csesztova eltörlése. Így is történt. Amint átlépte a határt, kiadta a parancsot - ezt dokumentumokból tudom - Csesztova felrobbantására. A közvetlen katonai tisztjei könyörögtek neki, hogy ne tegye, mert akkor az egész keresztény világ ellenük fordul. Így elhatározta, hogy majd a győzelmük után robbantja fel Csesztovát.

A lengyelek tehát csak ennek hatására járultak hozzá a „visszatelepítéshez", amúgy ezt nem akarták megtenni.

Sok leírás van, amelyekből egyet említenék: '32-ben vagy '33-ban a szatmári püspök titkára is jelentkezett, hogy pálos szeretne lenni. Zichy kalocsai érsek kiküldte őt Lengyelországba, hogy végezze el a noviciátust, és már '34-ben visszajöhet. Egy év múlva kidobták a noviciátusból, mert tüdőbajos lett. Hazajött szegény kis faluja régi plébánosához, és onnan írta a következő levelet Zichy Gyula kalocsai érseknek: „Kegyelmes atyám! Visszajöttem Lengyelországból. TBC-t kaptam, nagyon beteg vagyok. Régi plébánosom fogadott be. Olyan szegény a falu, hogy csoda, ha mi ketten meg tudunk élni. Hogy haza tudjak jönni Lengyelországból, banki hitelt vettem fel, de nem tudjuk kifizetni. Könyörgök, kegyelmes uram, fizesse ki helyettem, hogy ne legyen nagyobb baj belőle." Egy beteg embert egyházunk szabályai szerint nem is lett volna szabad kitenni. De ha már kitették, adtak volna neki pénzt, hogy haza tudjon utazni.

'34-ben egy nagy ünnepség keretében megtörtént az ún. visszatelepítés. A Nyugati Pályaudvaron a kormányzótól kezdve mindenki nemzeti díszben ünnepelte az ősi magyar Pálos rend visszajövetelét. Az emberek fele lengyel, a fele magyar volt. A lengyelek kuncogtak az orruk alatt, hogy ez nem is az ősi rend, de hát szükségük volt a magyarokra. A sziklatemplomban és a kolostorban helyezkedtek el.

Hat évvel ezelőtt Pilisszántóra kerültem. A szomszéd faluban miséztem, és mise után bejött egy 74 éves ember, aki azt állította, hogy pálos volt. Ő Kelemen István bácsi. Elmondta, hogy azok között volt, akik '34-ben visszajöttek, és nagy ünnepélyességgel fogadták őket a Nyugatiban. A sziklatemplomban helyezkedtek el, majd egy hónap múlva lengyel vezetők mindenféle indok nélkül azonnali hatállyal elbocsátották őket. A magyar házfőnök adott nekik igazolást, amelynek a fénymásolata nálam van. Ebben az áll, hogy semmi kifogás nem volt Pista bácsi ellen, és egyházmegyei szemináriumban biztosan jó pap lenne. Kérdeztem Pista bácsit, miért nem fogadta ezt el? Azt mondta: „Atya, én annyira elkeseredtem, hogy nemhogy pálos, de pap sem akartam lenni." Elvégezte a zeneművészeti főiskolát, a Horthy-rendszerben ő szervezte meg a magyar hadsereg ének-és zenekarát. Majd a nagy fordulat után, a Rákosi-rendszerben ő hozta létre a néphadsereg központi zenekarát és kórusát. Három év múlva azonban fölfedezték, hogy klerikális hajlandósága van, és elbocsátották. Megnősült, négy lánya van és unokái. Az ő élete csak egy példa a sok közül.

A háború alatt nagyon sok lengyel menekült a sziklatemplomba (egymillió lengyel élt nálunk). A két világháború között a magyarok rájöttek, hogy ez nem az ősi alapítású rend, hanem 1784-ben alapította VI. Piusz pápa Szaniszló Ágoston lengyel király kérésére, mint lengyel Pálos rendet. Így szervezkedni kezdtek szerencsétlenségükre - nem vizsgálták meg, kik vannak körülöttük. Egy kérvényt készítettek Róma felé, hogy állítsák vissza a II. József által feloszlatott Pálos rendet, mert ők nem akarnak lengyelek lenni. Egy Salgótarjánhoz közeli faluból származó, tót pálos atya elárulta, azonnal megtizedelték a rendet, az összes lengyelt hazakergették, és nem vettek fel több embert, „numerus clausust" tartottak. Én még találkoztam ezekkel a lengyelekkel, Jeromos atyával, aki segített nekem Csesztovában, és mindig hívott magukhoz. Egyszer azt mondta: „Vince, ti borzalmasan sokat tudtok. Mi, lengyelek hozzátok képest óvodások vagyunk. Az a csodálatos Szent István napi körmenet vagy a többi rendezvény... Mi ilyet nem tudunk csinálni."

Tehát nagyon szerettek a lengyelek, de amikor a vezetőváltás megtörtént, fél év múlva kineveztek egy másik generálist, aki abban a pillanatban megszakította velem a kapcsolatot, sőt '88-ban azt üzente: „Fogadalmatok érvénytelen, mehettek, amerre akartok." (Azt tudni kell, hogy a fogadalmat senki nem oldhatja fel) Ő azonban úgy gondolta, ránk ijeszt.

Rómába mentem továbbképzésre, hogy a szentté avatási szakképesítést megszerezzem. Ez idő alatt bejártam a Vatikánba. Máig sem tudom, miért, de szerettek, tiszteltek, becsültek engem a vatikániak, szinte előre köszöntek. Állandó bejárásom volt, minden nap mentem a levéltárba vagy a könyvtárba. Esti szakon folyt az egyetemi oktatás, délután 4-5 órától, a Vatikánban pedig 12-ig lehetett lenni.

Hadd meséljem el egy élményemet, melyet sosem fogok elfelejteni. Kikértem egy 1215-ből származó kódexet. Kinyitottam, lehajoltam, és megcsókoltam. Olyan gyönyörű, tiszta írással készült, hogy folyamatosan tudtam olvasni. Ez életem egyik nagy élménye a Vatikánból.

Boldog Özséb és a Pálos rend után kutattam. Nagyon érdekes, hogy II. József feloszlató rendelete után három évvel még Rómában ill. Olaszországban hét kolostor működött, és a nyolcadik templomot Rómában építették Remete Szent Pál tiszteletére. Róma városi könyvtárában találtam meg a tervrajzokat egy nagy kötegben. (De aztán jöttek a Garibaldi-féle és egyéb felszabadítási vagy nemzetiségi mozgalmak, amelyek a pálosokat is távozásra kényszerítették.) Ez a templom ma a városi rendőrség temploma, egy nagyon szép barokk épület, melyre ki van írva, hogy a pálosok építették.

A római Santo Stefano Rotondo templom is a pálosok kezelésében volt. Hadd utaljak egy kicsit előbbre. Amikor kineveznek valakit bíborossá, akkor egy ún. címtemplomot kap. Ezt a templomot kellett volna megkapni Lékai bíboros úrnak is, mert Mindszentyé is ez volt. A magyar állam azonban tiltakozott, hogy nem lehet az övé az a templom, amelyik Mindszentyé volt. Így kapott egy másikat, a karmelitákét, a Szent Teréz Bazilikát. Megegyezett az akkori német bíborossal, hogy kérni fogja magának a magyarok templomát, a Santo Stefano Rotondo templomot, amely romokban állt. A német bíboros megígérte, hogy restauráltatja természetesen német pénzből, és utána visszaadja a magyaroknak. Ám közben ő meghalt. Paskay bíboros úr időközben fényt derített erre a dologra, de a németek azóta is tiltakoznak, hogy nem adják vissza a templomot a magyaroknak arra hivatkozva, hogy az az övék, mert megvették. Ám én tudom, hogy amikor az 1500-as években ez a templom megszűnt, mint pálos kolostor és templom, akkor a Collegium Hungaricumot egyesítették a német kollégiummal. Ez a mai napig Germanicum Hungaricum néven működik, ahol a magyar világi papság tanulhat.

Ám arról hallgatnak, hogy olyan hatalmas értékű épületeket is átadtak a németeknek, amelyek értéke nagyobb a Santo Stefano Rotondo temploménál. Egy magyar jezsuita testvér átadta nekem az összes általa feldolgozott anyagot, amelyet azóta is őrzök. Ebben pontosan kimutatja, melyek azok a római épületek, amelyek a magyarok vagy a pálosok birtokában voltak, és átadták azokat a németeknek. Ez a testvér azt mondta, hogy ezeknek az épületeknek az értéke kétszer akkora, mint a Santo Stefano Rotondo templomé, ezért vissza kell őket követelni a németektől. Ezt eddig senki nem merte megtenni, de kérjük az egek Urát, hogy hamarosan olyan bíboros legyen, aki kész erre.

A Santo Stefano Rotondo templom egy magyar nemzeti szentély. Ott van Szent István oltára, melyet a németek szerencsére visszaállítottak eredeti állapotába. Ott van még jó néhány pálos atya, és egy magyar bíboros sírja is.

Most egy kicsit ugorjunk vissza az időben. A török világot tehát nyolc kolostor élte túl. A török elfoglalja Budaszentlőrincet, ahonnan közben kimenekítik Remete Szent Pál holttestét a Trencsényi Várba Pozsonyon át. A Trencsényi Vár, mivel fából volt, leégett, és benne égtek Remete Szent Pál csontjai. Valaki egyszer ezt úgy fogalmazta meg, hogy ez az isteni gondviselés. Remete Szent Pál teljesen a magyaroké volt, és végül a magyar szent földdel keveredett össze, nehogy valaki ellophassa tőlünk.

Remete Szent Pálról hadd beszéljek külön. Fiatal koromban, gimnazistaként sehogy sem fért a fejembe, Boldog Özséb miért ment el Egyiptomba szentet keresni, mikor itt volt rengeteg Árpád-kori szent: Erzsébet, István, László. Tulajdonképpen nem régen kaptam választ erre a kérdésre. Remete Szent Pál Egyiptomban remetéskedett, ráadásul a zsinat utáni egyháztörténészek azt mondták, hogy nem is létezett, csak egy kitalált személy. Van azonban egy régészünk, akit a magyar akadémikusok már mindennek lehordtak. Ő Vörös Győző, egy nagyon rendes, becsületes, nagyrégész. És nagyon jó magyar. Elmondta nekem, hogyan találta meg Remete Szent Pál kápolnáját az egyik piramis legfelső részén, ahová más kutatók nem mentek, mert azt gondolták, hogy nincs ott semmi. Elmesélte, hogy az egész napi kutatás után fáradtan megállt a piramis tetején, visszanézett, és megszólalt benne egy hang, hogy ott a kő mögött van Remete Szent Pál kápolnája. Másnap maga mellé vett két embert. Azt mondták rá, hogy elment az esze, ott már ezren kutattak, és nem találtak semmit. Harmadmagával nekifogott, és másnapra sikerült egy nagy követ kimozdítani a helyéről, amely mögött ott rejtőzött a kápolna. Még azt mondják, csodák nem léteznek. Ezt a kápolnát meg lehet nézni a Sziklakert kápolnában, mert az ő rajzai, leírásai alapján pontosan megfestették azt. Ez alapján tehát kiderül, hogy Remete Szent Pál nem egy légből kapott védőszent, hanem egy hús-vér ember volt.

Vörös Győző egy intuíció alapján a város körül egy olyan helyen kezdett el ásni, amelyre a többi régész azt mondta, hogy nincs ott más, mint kő és por. Az egyiptomi ásatási minisztérium elé vitte az ügyet, akik legnagyobb meglepetésére egy pillanatig sem kételkedtek a tudásában, és engedélyt adtak az ásatásra. A magyar újságokban is megjelent, hogy ez volt az egyiptomi ásatások talán legjelentősebbike. Megvannak a rajzok a régi, gyönyörű városnak, melynek romjai a föld alatt nyugodtak. Vörös Győző bevallotta nekem, hogy ő már inkább egyiptominak érzi magát, mint magyarnak, és nem is akar hazajönni. Megértettem őt, hisz a magyar akadémikusok keresztre akarták feszíteni, kiközösítették, bíróság elé akarták állítani, hogy mert ilyen fiatal fejjel nekifogni egy ásatásnak.

Mi köze a Magyar Akadémiának ahhoz, ha az egyiptomi kormány saját pénzéből megbízást ad valakinek? Ezzel is a magyar tudománytalanságra akarok utalni. Ugyanezt teszik velem is. Azt gondolják, egy egyszerű kis barát nem tudhat semmit. A tudományos világ tehát nem fogad el engem. Hiába fordítottam le a Gyöngyössy-féle pálos kódexet, ki vagyok közösítve. Egyházi helyeken ezt nem szabad árusítani, a Bazilika plébánosa is megtiltotta. Pedig egyháztörténeti szempontból rendkívül fontos ez a Gyöngyössy Gergely által 1527-ben befejezett kódex.

Nagy csoda volt, amikor 1983-ban kiadták. Érdekes, hogy akkor a legnagyobb tudósok befogadtak engem. Az Irodalomtörténeti Intézetbe jártam, ahol nagyon megkedveltek, és megkértek, hogy fordítsam le a kódexet. Megígérték, hogy majd ők kiadják. Kezdetben vonakodtam, de végül megcsináltam. Ferenczy János, központi bizottsági tag jó magyar ember lévén a pártfogásába vett. Azt mondta, hogy ez magyar érdek, és a Központi Bizottságban kiharcolta, hogy ki lehessen adni. A Kossuth Rádió a déli hírekben bemondta, hogy az „Arcok a magyar középkorból" című könyv elfogyott vidéken is és Budapesten is. Ez akkoriban csodaszámba ment. Néhány helyen azért belejavítottak. Boldog Özsébet például kezdettől fogva generálisnak nevezik. Egy helyen van még egy kis csúsztatás, de komoly változtatás nem történt benne. Nagy hatással volt a társadalomra. Pesten úgy keresték, mint a cukrot. A Gyöngyössy-féle kódex az egyetlen, amelyről tudunk.

Aztán jött a török idő. Meg kell említeni Fráter Györgyöt, akiről életregény is íródott. Érdekes, hogy a mai magyar társadalom lelkéből nagyon kimosódott a magyarságtudat, ma már azt sem tudják, ki volt Fráter György. Váradi püspök, bíboros volt, a Habsburg király megölette. Szent életű, hihetetlen tudással rendelkező pálos szerzetes volt. Olasz-horvát származású, de tiszta magyar érzületű volt. (Akkoriban nem volt probléma, hol született az ember. Ha magyarnak vallotta magát, magyar volt.) Regénye nagyon izgalmas, tisztán, hűen tükrözi a magyar gondolkodást. Ő volt az, aki egyesíteni akarta Erdélyt és Közép-Magyarországot.

Forrás: www.hunhir.hu