Dr. Jakab Tibor - Antropozófia a gyógyításban: félelmeink születése

Félelmeink testünk születésével szinte együtt születnek, és elkísérnek bennünket halálunkig. Az életút során az egyes életkoroknak megfelelően ...
Félelmeink testünk születésével szinte együtt születnek, és elkísérnek bennünket halálunkig. Az életút során az egyes életkoroknak megfelelően változnak. Egészen más a gyermek, az ifjú, a felnőtt vagy az idős ember félelme.
Félelmeinknek mindig van alapjuk. Legtöbbször jól meghatározott külső hatásra, változásra keletkeznek. Vannak azonban olyanok, melyeket nem lehet ilyen egyszerűen magyarázni. Ezek valahonnan a távoli múltból származnak, és a tudat alatti szférában rejtőznek.
Az antropozófus orvoslás gondolkodása szerint az emberi élet kezdetén jótékony feledésbe merül szinte minden tudás, mely a születés előtti létre vonatkozik. Születésünk előtt “iszunk a feledés vizéből” - ahogy Vergilius az Aeneisben képszerűen megfogalmazza ezt. És ez így jó, hiszen ha az ember erre a korszakra is emlékezne, biztosan nem tudná ennyire komolyan venni földi feladatát.
Tanulás a földi létben
A Földön teljesen új körülmények közt teljesen új élet kezdődik. Az ember feladata az élet első felében nem más, mint hogy ezekhez az új körülményekhez alkalmazkodjon. Odaát, a szellemi világban nincs nehézségi erő, járás és elesés. Nincs evés, ivás és emésztés, nincs alvás és ébrenlét, nincs hideg és meleg, nincs idő és tér. A földi létben mindezt meg kell tanulni, mindenhez alkalmazkodni kell. Sok segítségre, időre és szeretetre van szükségünk, míg ezeket a “hétköznapi” feladatokat el tudjuk sajátítani.
A pszichológia és az orvoslás legkülönfélébb ágai rámutatnak, hogy a születés, az elszakadás az anyaméhtől talán a legnagyobb változást jelenti életünk folyamán. A baba elhagyja a régi, “misztikus” múltra emlékeztető utolsó helyét, az anyai test meleg, védő, tápláló, mindenről gondoskodó burkát. Hideget, éles fényt, idegen kezek érintését, a fertőtlenítők szagát, éles zajokat észlelve éri meg az első földi pillanatokat.
Otthonosság, természetesség
Ezek az élmények még leírva is ijesztőek. Nem véletlen tehát, hogy egyre több fiatal anyában merül fel az igény, hogy minél természetesebb, intimebb környezetben, feltétlenül az apa jelenlétében kellene szülnie. Így könnyítve meg a gyermeknek a földi léttel történő első találkozást. Azt is sokan érzik, tudják szülés után, hogy a lehető legotthonosabb helyen kell tartani az újszülöttet, minél több természetes anyaggal kell körülvenni a csecsemőt és minél természetesebben kell táplálni (szoptatni ismét divat). A simogatás, az egyszerű babamasszázs inkább már ösztönös cselekedet, a szülők nem feltétlenül tudják, hogy az érintés az anyaméh magzatvizének lágyságát idézi. A baba számára a szülők testi közelsége létfontosságú, mindig megnyugvást hoz.
A pici aztán egyre inkább megtapasztalja azt is, hogy az élete ritmusokban ismétlődő folyamatokból áll. Az étkezést tisztába tevés, a testi elválást ismét találkozás, az alvást ébrenlét követi. Erre a ritmusra bizton támaszkodhat, soha nem éri csalódás. Félni kezd viszont, ha ellenkező a helyzet: ha teljesen kiszámíthatatlan, hogy most tisztába tevés következik vagy szopás, meleg vízzel fürdetik vagy hideggel, tejet kap vagy teát, a mamája fog jönni vagy valaki idegen. Megijed még az erős, éles hangoktól (pl. telefon) is, miként nem szereti a hirtelen helyzetváltozást sem. Az ilyen hatások összekötik a rossz élményt a jóval. A klasszikus pszichológia nyelvezetével szólva kondicionáljuk a babát. Így aztán szegény egyre nehezebben fog szopni, esetleg teljesen abbahagyja.
A nyolcadik hónap körül már kissé oldódik a nagyon szoros kapcsolat anya és gyermeke közt. A csecsemő egyre többet képes észlelni a külvilágból, egyre érzékenyebb lesz. Ekkor már azt is látja, ha a megszokott dolog egy váratlannal társul. Ha a szeretett mama egészen új és rikító színű ruhában jelenik meg, a boldogság érzése idegenséggel társul, ami bizonytalanságot, félelmet okozhat. A csecsemőkori félelem a leginkább maradandó, a leginkább szervülő félelem, hisz az idegrendszer, a lelki működések még nem olyan fejlettek, hogy védelmet nyújtsanak. A baba félelmei a testében rögzülnek, és betegségek képében a későbbi életkorban bármikor felléphetnek.
A lelki önállóság kezdetei
2-3 éves korban a testi önállóság mellett a lelki önállóság is kezd kialakulni. A gyermek “én”-t mond, a közeli hozzátartozótól már kissé távolabb is eljátszik egy darabig. Bizonytalan léptekkel elindul a világba. De még visszanéz, biztatást vár. Fél mindentől, ami idegen, ha nem érzi a szülők közelségét.
A 3 éves kor körüli lelki félelem a szokatlantól, az idegentől való félelem a hozzátartozó megjelenésével, igazi jelenlétével oldható fel. A gyermek legtöbbször fél a sötétben. Ez a félelem intellektuális síkon nem oldható. Lelki félelemről van szó, melyet kizárólag a hozzátartozó közelsége old fel. Jelen kell lennünk, a közelében kell maradnunk.
Még az iskolás kor elején is inkább az érzelmek vezette félelmek uralkodnak. A gyermek még mindig óvatos, félénk az új környezetben, új felnőttek társaságában. Erősebben igénybe veszi például a tanárváltás, még erősebben az iskolaváltás. Sokat segít, ha van egy olyan felnőtt, óvónő, tanító, akit szeret, akiben megbízik. Aki végigkíséri ebben a korban.
A pubertáskor a félelmek terén is egészen újat hoz. Ekkor már a gondolkodás útján megélt félelmek jelentkeznek inkább: mi lesz, ha mégis felelek? Mi lesz, ha nem jön a villamos, és a barátnőm ott vár az esőben? Vajon sikerül-e az érettségi? A 17 éves fiatal már biztosan kiharcol magának némi önállóságot. De átlátja azt is, hogy ez felelősséggel is jár, melyet már senki sem vállal helyette. Felelős tanulmányaiért, emberi kapcsolataiért és tetteiért. A kamasznak is jólesik persze egy-egy vállon veregetés. Ez emlékeztet a korábbi szorosabb szülő-gyermek kapcsolatra. Még mindig jólesik a szülői házba hazamenni. A kamasz tulajdonképpen elvárja, hogy még részben a szülei gondoskodjanak ételéről, ruháiról. Az is jó érzés számára, hogy ha a szülő érdeklődésével követi a dolgait. De ebben a korban már feltétlen csak a távolból tarthatja rajta a szülő a tekintetét gyermekén. A túlságos közeledés ellen tiltakozik.
Ekkor ismét egy “misztikus” elszakadás zajlik. A mitológiában és a pszichológiai elemzésekben is számos utalás történik erre. Igen érzékeny ez a kor szülőnek és gyermeknek egyaránt.
Testi-lelki disszonancia
A húszas évek elejére alakulnak ki teljesen érett formában a testi és lelki működések. Az ember már látja feladatait, erényeit és gyengeségeit. Kezdi sejteni és lassan vállalni sorsát. A fiatal felnőtt a húszas éveiben már előbb-utóbb önálló életet akar, saját családot fog alapítani.
Ha az én valóban át tudja hatni testi-lelki világunkat, akkor a fejlődés zökkenőmentes volt. Ha ez nem így történik, akkor nem válunk a külvilágtól jól elkülönülő önálló lénnyé. Ebben az esetben testi és lelki síkon is keletkezhet disszonancia. Az én által nem teljesen áthatott fizikai test mozgásai ügyetlenek, formái kissé aránytalanok. Immunrendszerünk, mely arra hivatott, hogy a fizikai testünk határait szigorúan védje, hogy felismerje, mi az idegen és mi a sajátunk, nem tudja feladatát tökéletesen teljesíteni. Túl erősen és hamisan, azaz allergiásan válaszol egyes természetes ingerekre, melyek a külvilágból érkeznek a bőr, a légutak és az emésztőrendszer alkotta határokhoz.
Lelkileg sem egészen uralt reakciók jönnek létre: érthetetlen agresszivitás vagy éppen depresszió jelentkezik. És mivel az ember érzi, hogy egyensúlya nincs rendben, bizonytalanságban van, fél. Ezt a félelmet már nem lehet sem intellektuálisan, sem a másik lény fizikai közelségével oldani. Ez helyzet már csak úgy uralható, ha az egyensúlyt állítjuk helyre, mely az ember és a külvilág közt felbillent. Félelmünk csak így győzhető le.
Homeopátia, mozgásterápia
Az antropozófus orvoslás kiegészítő kezeléseiben nagy szerepe van az egyensúlyt helyreállító, homeopátiás jellegű készítmények adásának, de ezek mellett szinte mindig jótékony hatású a mozgásterápia is. Egyre több gyermekben észleljük manapság az én gyengeségének mindkét jelét: a lelki és a testi síkon jelentkező panaszokat egyszerre. A dekoncentráció, a nyugtalanság, a félelem mellett gyakran ügyetlenség, olykor túlmozgások figyelhetőek meg. Sok esetben idegrendszeri tünetekkel, például éjszakai bepisiléssel, rándulásokkal (tic), mozgáskoordinációs zavarokkal, erősebb izomgörcsökkel, epilepsziaszerű megnyilvánulásokkal is találkozhatunk. A segítség ebben az esetben is működhet a “hasonlót a hasonlóval” elv alapján. A mozgás zavaraiban a mozgásterápiák (Euritmia, Bothmer-gimnasztika) igen hatékony segítséget nyújtanak. Gyermekkorban játékosan tanítják meg uralni, az idegrendszer befolyása alá vonni, tudatossá tenni a gyermek mozgását. A sajátos erővonalak mentén való mozdulatok a felnőtteknél is hatékonyak. Akár asztmás vagy epilepsziás rohammal járó görcsöket is képesek oldani.
Félelmeink bármelyik életkorban önmagukban is betegséget okozhatnak vagy nagymértékben súlyosbíthatják betegségeink lefolyását. Az én fejlődésének zavara elbizonytalanító, így alapvető félelmet okozó hatásával életünk első harmadában meghatározza tudatunkban a betegségről való ideánkat, képünket. Így a későbbi betegségeink kialakulását, lefolyását, gyógyíthatóságát is. Kezelésük életünk minőségét alapvetően befolyásolja.

Dr. Jakab Tibor
(Természetgyógyász Magazin, 2003. március)